(Szervátiusz Tiborhoz)

Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tarja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…

Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap, s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…

Benne laknak a keresztek, és az álmok, és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzá érne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…

A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… nyílik a csöndes ölelésre vulkános forró méhe…

Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?

Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…

Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…

Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…

Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…