(Ravel Boleróját hallgatva)

Még a pillanat előtt, mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném lüktető aurádat, mielőtt megnyílna a láthatatlan csatorna, ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből dallam épül, a te dallamod, az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan áradni kezd szerte, mélységben, magasságban, lágyan, puhán, aztán egyre emelkedve, messzi fehér fellegekbe, szikrázva fényben, éteri kékben úszva…

(Szervátiusz Tiborhoz)

Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tarja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…

„Egy fának, hét ága, csillag a virága,
hét ágon, hét fészek, fészkekben a fények:
lassan szárnyra kelnek, s az égbe emelnek.”

Látod a Napot? Ugye tudod, hogy ő az, aki örökösen visszanéz rád? Ő az, aki tükrében önmagadat mutatja égi háttérrel, mindig tűzben? Ugye tudod, hogy ezt hanggal sohasem vallhatod, nem írhatod szavakba? Ugye tudod, hogy ott, a háttérben, mögötte a ragyogásnak van a világ, a te világod, amit szem nem láthat, kéz nem érinthet?

A gyilkos a testet öli meg, a szerelmet eláruló, megcsúfoló, a lélek membránját hasítja fel.
De a lélek nem hal meg, mindig felgyógyul, és nincs az a gyilkos, aki képes elpusztítani.
És a lélek emlékezik, örök időkig emlékezik, és emlékeztet. Emlékeztet azokra, akik simogatták, ápolták, és azokra is, akik felsebezték.