Az Út tapos bennünket, bármilyen meglepő,

nem mi gyötörjük őt a lépteinkkel.

A csontok-izmok ereje kevés,

még akkor is, ha meg van töltve hittel.

Nem alkuszik, nincs kegyelem, tapos!

Jelzi minden léptem, mikor, merre jártam?

Ösztökél, ha vonakodnék menni,

néha roskadozik súlyától a lábam.

Az idő pórázán, láncon rángat az Út.

Hiába is tépném, olyankor visszahúz.

Magához húz vissza, vajon miért? Miért?

Nem válaszol, nógat, csökönyösen kísért.

Jobb lenne hozzá simulni, szerelemesen, vakon?

Hagyni, vigyen önfeledten úttalan utakon?

De hiszen nem úttalan már, amit egyszer jártunk,

s nem hiába rándult görcsbe oly sokszor a lábunk!

Nem hiába! Nem is érte tapostatjuk magunk!

Nem is ő vonszol magával, hanem az idő húz!

Az idő húz vissza, oldana magába,

ezért rugdal maga előtt saját oltalmába.

Talán így kényszerít: tanuljunk meg szállni!

Óperenciás lélekkel a mesében járni!

Járni a mesében, úttalan utakon,

mint hajdan a fényben az első Hüperion.

Tanuljunk meg szállni! Ezért tapos az Út!

Nem szállhatunk addig, amíg az idő húz!

( Mészáros Feri)