Vitték a léptei, ahogy szíve dobbant,

ment a Nap nyomában, konok, büszke daccal.

Útjában kísérték, fák, virágok, álmok.

Lelkében együtt nyílt ki a tavasszal.

Szárnyak nélkül béna a szeretet,

csillagfénytelenül börtön a remény,

szikkadnak gallyai Égigérő fának,

üresek a fészkek lombja rejtekén.

Nézek a keringő

égi kőre.

                             Asszonyosan borzong

                            tejfehér bőre.

Lehunytam szemem és láthattam a valóságot,

valami új volt, formája leírhatatlan,

nem a csoda küldte, és nem részeges ábránd:

zene kísérte, mámorító dallam.

Ideje lenne megnyugodni?

Majszolni, amit a sors adott?

Elfogadni alamizsnát?

Koldulni szépet, nagyot?

Éhes gyomorral állni sorban,

egy falat szerelemért? Nem!

Sorban nem állok soha többé,

sem morzsákért, sem a mindenért!