Már nem nógatlak, ülök melletted

te vagy a hűség, a végtelen.

Vonszoltalak, űztelek olykor,

s te nem mindig jöttél velem.

Már nem számollak, méricskéllek,

súlyod sincs, nem is volt soha!

Amit érzek, érzékeltem, csak

önzésem volt, az ostoba.

Ritmust kínáltál, ütemet akartam,

csendben tűrted a harcomat.

Daloltál néha önfeledten,

s én nem hallottam a hangodat.

Most itt ülök, öledben pihenve,

fáradt vagy, mint az ősz, tudom.

Hullatjuk levelünket, némán

rozsdásodunk a lombokon.

Dalod is csak most ért utol,

ahol fakadt, visszavisz oda.

Az utolsó hangig ölemben viszlek,

és nem hagylak el már soha.