100 rubaiat Omár Khajjám nyomán

1.

Ébredj! Kergesd szét az éji álmokat!

Tűzzel perzseli talpadat a Nap.

Ezernyi csillag bújt el rejtekében,

királyt koronáz a pillanat.

 2.

Hurim kínálja kehelyben borát.

Eleven mennyország, kikelet a csókja.

Mohón habzsolom édes mámorát.

Mind-mind irigyem az, ki ezért megszólna.

3.

Öleld a ciprus-kedvest, míg tudod!

Idd a jó bort, és áldd a sorsot, hogy adott!

Jön majd a halál, a komor, sötét, aszott,

elviszi mind, mit az élet tornyozott..

4.

Kilincsed rángatja seregnyi kujon.

Reggel van, nyisd ki a kocsmát ember!

Idővel kövezett úton haladnunk kell,

mielőtt végleg elnyelne a tenger.

5.

Csak az a férfi az igaz király,

akinek útját rózsák szegélyezik.

Csak ő ismeri a szerelem titkát,

virágotérlelnek vércseppjei.

6.

Mi lesz veled világ, ha Khajjám végleg elmegy?

Ki öntözi ábrándos harmattal a kertet?

Ki áldoz az estnek és hajnalnak szerelmet?

Mi lesz veled világ, ha Khajjám végleg elmegy?

7.

Vértelen szív, mint üres koporsó.

Elszikkadt ábrándok sivár rejteke.

Mi végre él ki tűztől megriad,

s életen át rejtőzik rettegve?

8.

Az Isten derűje borba oldódott.

Együtt mosolygunk, ha belekortyolok,

hiszencsak akkor van értelme élni,

ha minduntalan vele mosolygok.

9.

Már jövőm siratja az ég, hullik a zápor.

Borongós felhők mélyéből gyászol.

Öntözi kesergőn elszikkadt álmom,

könnyei fészkében nyílik új virágom.

10.

Tavasz rózsaszirmai elszórva már,

emlék csupán a hamvas kikelet,

pacsirta dala szelek hátára ült,

egyre halkulva a távolban rezeg.

11.

Iszom a bort, Isten erre teremtett:

legyek bölcs, öntözzem bőséggel a kertet.

Nem tehetek másként, üdvére cselekszek,

ne is várja senki-fia, hogy ellenébe menjek.

12.

Ébredj! Napkelte legyen ébredésed!

Szárnyalj! Repüld be a mindenséget!

Szeress, derűvel áradjon reményed!

Ha alkonyul is lassan a szív, mégis örökké éget.

13.

Az ifjúság tavaszmadár,

virágszirmú szárnyon száll,

édes nektár ajkán a dal,

mire hallod messze jár.

14.

Eltűnsz, hiányod sajog, mint a seb.

Huzattól reszket a szív pitvara.

Sóvárgó álmok vágyják jöttödet,

megvetem ágyad, térj hozzám haza!

15.

Rohannak a napok, szél röpíti őket,

hullámok fodrain robognak tova,

óh, csak két nap fészkel bennem megbékélten:

az elillant első, s ami nem jön el soha.

16.

Patak és föld csókja füvet terem,

úgy lépkedj rajta, mintha lányhoz osonnál,

és ha elheversz zsenge, üde keblén,

megízlelheted napillatú csókját.

17.

Tudás hágcsóján gyöngyöt véltem látni,

buzgón kúsztam felé, birtokolni vágytam.

Ahogy közeledtem, egyre zsugorodott,

s mire fogtam volna, helyén űrt találtam.

18.

Ábrándom egy rózsa édes ölén táncol,

ujjaim abroncsa boros kupát pántol,

gyönyörök tavában fürdetnek a napok,

amíg a sors hagyja, én már így mulatok.

19.

Én a cédrus-délcegségű, tulipánszépségű legény,

gyönyörködök tükörbe nézve önmagam igézetén,

s midőn áthat ez a csoda illatával, mint a fény,

nem értem mi végre mindez, ha eltűnik a tünemény?

20.

Jöttem, s megyek. Honnan, hová?

Talán a szél tudja, amely emel?

Sejti-e a vízcsepp, honnan ered,

hová sodorja a végtelen tenger?

21.

Hívnád az eget? De hiszen egy veled!

Egyszer fénylő ábránd, míg máskor fénytelen.

Foszló rongyait foltozza szüntelen,

sorsa csalfa remény, célja reménytelen.

22.

Vigadj Khajjám, míg bor van a kupában!

Addig ölelhetnek tulipán szirmai.

Amíg részegülhetsz, van okod remélni,

s amint elfogy a bor, nem tudsz már vigadni.

23.

Derűt sóvárogsz: véred borral telítsd!

Akkor is, ha másnap a tompaság kerít.

Keserű az élet, ha nem deríti bor.

Ami tegnap történt, az csak egy mese volt.

24.

Kidobtam a fonnyadt, terméketlen banyát,

hiszen ő csak kárált, szárnyam nyesegette.

Hívtam a helyére angyalszárnyú mátkát,

gyönyör szivárványán repít fel a mennybe.

25.

Holdas éj, patakpart, bor és rózsa…

Van ennél csodásabb, vígabb óra?

Üdvöm, áldásom csillan a borban,

ez legyen életem altatója!

26.

Élhet-e az ember vétlen? Az élet maga vétek?

Saját kínjaimat mások helyett élem,

tükröt tartva a lényre önmagamat féltem:

vétek lenne létem akkor is, ha tétlen?

27.

Két lény harcol bennem szakadatlan.

Az egyik múlandó, a másik halhatatlan.

Óh, mennyire bánom békétlen hatalmam,

szégyenem könnyei áradnak a harcban.

28.

A világ egy vén karavánszeráj,

éjjel-nappal nyitva ajtaja.

Mulatott, sírt itt koldus és király,

de vissza nem tért egyik sem, soha.

29.

Nagy hangon henceg: - Ez én vagyok!

Kincsekkel rakva erszénye és zsebe.

- Ez meg én lennék, kedves cimborám!

- felel a halál, s elrobog vele.

30.

Rajta álomszuszék, ébredj, itt a bor!

Csak addig ihatod, míg kakasod dalol.

Hirtelen némul el, nem tudhatod mikor,

s kupádban marad az utolsó korty bor.

31.

Érkeztem, ettől a föld jobban nem terem,

érintettem, nem hagyott nyomot a kezem,

s ha elmegyek, léptemet betemeti a por.

Miért is érkeztem, ha nyomom sem volt?

32.

Borban fürdessen, aki eltemet,

szőlőfürtökkel fedje testemet,

holtomban megvendégelem a port,

szívjon magába, mint egy édes bort.

33.

Miért is félném a halált? Törvény ő!

Jön akkor is, ha rettegem, tudom.

Félni csupán attól van okom,

hogy jól jártam-e ezen az úton.

34.

Orrod fölött van szemed, a látvány uralja az illatot.

Lehetsz rút, rusnya, keshedt, lelked aztsúgja: szép vagyok!

Csillagodról vélheted, hogy mindenekfölött ragyog,

ez az egész előbb-utóbb a szürke porba rogy.

35.

A rózsa szirmait, idő szellője szórja,

puhán, lebegve, csókkal hullik a porba.

Ahonnan kivirult, s visszatér a szóra,

fülemüle kórus kíséri dalolva.

36.

Boros kupádat és a lány derekát markold, amíg bírod,

nélkülük elevenen ásod meg sírod.

Nem lesz egyetlen árva virág tépázott lombodon,

s égig tornyozza a sors ezernyi kínod.

37.

Minden perc nyílvessző, mely testedben marad.

Ne búslakodj, hozasd borral a poharat.

Vesd el az ábrándodat, hogy talpig arany vagy,

s ki is kaparnak egyszer, akik elkapartak.

38.

Gonosz gúny tiporja azt a lényt Khajjám,

aki mardosva tipródik milliók baján.

Idd a jó bort, ringatózz bús hárfák dalán,

amíg kupád szétzúzódikaz elmúlás falán.

39.

Íme: ismét hasad a hajnal, nyílj meg felém drága,

dúdoljon hárfa lényed, borom már csillog a kupában.

Sivár a léte annak, akinek éberen nincs álma,

viszi a víz a végtelenbe, visszaútja zárva.

40.

Kapzsi égi óhajoknak rabszolgája vagy.

Dobd el végre láncaidat, szeresd önmagad!

Szeresd a nőt az ihletőt, s amit a bor ad.

hisz, amit e perc kínál, rögvest elszalad.

41.

Édes versfüzér a hűs lombok alatt,

borból, kenyérből örök dal fakad,

és ahogy táncolva önfeledt halad,

virágzó köntöst ölt a sivatag.

42.

Tévedsz, ha kővárnak képzeled a létet,

még a palota is széllelbélelt fészer.

Tántorogsz a falai közt, te az örök részeg.

Csak a mámor szárnyán érhet fészkébe a lélek.

43.

Tehetetlen bábuk vagyunk, játszik velünk az ég.

A nagy játékos leüt, eldob vagy kiherél.

Mikor, hová rak, kit, kire cserél?

Nem mindegy? Előbb-utóbba játszma véget ér.

44.

Sors hozta? Fogadd el, még ha fáj is nagyon.

Mit az ég ad, szenvedés is, nem csupán vagyon.

Borom, míg lángol bennem, tompul a fájdalom,

s mire újra kell töltenem, már sértetlen vagyok.

45.

Egy szikkadt, fél kenyér,

egy szerény, szűk fedél,

több a semminél,

a mindennel felér.

46.

Ami látható az nincs,

nem látható a kincs.

Szíved a kilincs.

Érzéked bilincs.

47.

Az egész egy monodráma,

te itt csak statiszta vagy.

Nem biztos, hogy ott a színpad,

ahol látszanaka színfalak.

48.

Egyszer majd a testet elhagyja a lélek.

Egyedül folytatja a varázslatos utat.

Addig is élj, jövődhiába féled.

Két titok közötti labirintus az élet.

49.

Mire teremtett? Nem tudom, s már nem is keresem.

Pokol vár reám csontot nyuvasztó, vagy édes szerelem?

Édes gyümölcs? Fanyar kökény? Netán új gyötrelem?

Csak ő a megmondhatója mire van hitelem.

50.

Egyik kezemben a Korán, másikban jó borom.

Egyszer hitem kondul bennem, míg máskor mámorom.

Mindkettőt szeretném, egymásért nem adom.

Miért is nem lehet köztük lakodalom?

51.

Hogy más is hallja, nem mormolok úgy imát.

Nem érdekel, milyennek tart a világ.

Bocsánatért buzgón nem esedezem,

bátran állíthatom: tiszta volt életem.

52.

Majd testünkre a sírkő nehezül,

midőn a lélek titok felé repül.

Sírhalmunkkal gyarapszik itt a por,

amit a szél felemel, s szerteszór.

53.

Ha békére vágysz, ne legyen sok barátod.

Szenvedésektől óv meg a magányod.

Ne feledd el: a kéz éppúgy képes ölni,

ahogy képes máskor barátsággal ölelni.

54.

Szemeid többet látnak? Mire jutsz vele?

Megmutatod az igazságot? Kinek az érdeke?

Ajándékba kapsz még néhány esztendőt?

Ne hidd te tudós, hogy több leszel vele.

55.

E míves kelyhet, az isten formázta.

Bárki eltörné, átok legyen rajta.

Szilánkjait, ne tipord meg, ha látod!

Kérd az istent, neked összeragasztja.

56.

Míves borokat csupán a bölcsekkel igyál,

és ha ifjú tünemény ül az asztalnál.

Ne légy okoskodó eközben, s lassan kortyold e bájt,

s ha teheted, ezt az aktust szerényen csináld.

57.

Vénülök már, csontjaim korhadtan hajlanak,

beköltöztek sejtjeimbe rút, gonosz fájdalmak.

Sopánkodom: jöjj vissza szépség, kikeleti nap!

Szigorú válasz jön a léttől: már nem bírsz, elhagylak.

58.

Nejsápurban, vagy Balkhban csurran ki vénült kupád?

Nem mindegy jámbor, hol lépsz át a végzet kapuján?

Vigadj, addig is idd a bort, miért is búsulnál?

Utánad is naponta felkél az örök holdsugár.

59.

Egy részeg alak tántorog a sivatagon át.

Mit bánja ő, merre bolyong, csak kortyolja borát.

Titkot nem keres bigottan, nem jelöli nyomát,

tántoríthatatlanul tántorog tovább.

60.

Sivatagi hóhullás minden kósza remény,

meddő, mint az asszony méhe, kiből mag sose kél.

A többség megy nyomában, vágyva bűvöletét,

mire érintené, elolvad tenyerén.

61.

A rózsaligetben csalogány dalolt,

dalára a liget derült, kacagott,

fölém röppent vígan és fülembe súgott:

addig mulass velem, míg feszül a húrod!

62.

Olvadt rubin a jó bor, Isten ölén termett.

Ajándékba küldte neked: véreddel keverd meg!

És amint a tüzes lé lassan kővé dermed,

úgy formáz majd belőled ékes rubinkelyhet.

63.

Ha a bor az istenem, kocsma a templomom,

ha lángban élem életem, izzik minden napom.

Nem érdekel, ha elítél ájtatos és bigott!

Addig vagyok valaki, míg önmagam vagyok.

64.

Ami az életben benne van, mindent hordoz a bor.

Benne van a röpke ének, mit ifjúságod dalolt,

benne a forró ölelés, a rózsaillatok,

egyetlen csepp borban, amit az élet adott.

65.

Mi végre üget ily gyorsan az élet karaván?

Még szerencse, óh jó szákim, hogy velem robog a lány!

Illatos szirma élvet kínál, borral teli a pohár,

benne ott az üzenet is: egyszer a karaván megáll.

66.

Mind-mind árva, akinek ebbensivatagban nyílik virága,

kínozza a sors, elsorvad lelke, kiszárad minden ága.

Szerencsésebb, kit korán letép s elszór durva porába,

de bízvást sokkal jobb annak, aki nem is jön világra.

67.

Foltoztam a bölcsesség sátrát, mindig felfeslett.

Bújtam volna rejtekébe, de bévül tűz emésztett.

Aztán késével szétszabdalta a végzet,

és egy kufár szemétre vetette az egészet.

68.

Öblös szép kupában kínáltam jó borom,

markolhatta mindaz, ki mámorra szomjazott,

a sors ujjai is pántolták, míg a bor fogyott,

sajnos, letört a füle és szilánkokra hullott.

69.

Mondják: egyszer felébrednek a holtak,

s felveszik mindazt, mit sírjukba pakoltak.

Ha így lészen, engem úgy hantoljanak,

hogy szép leányt találjak majd, és izzó borokat.

70.

Korcsmában megkérdeztem vén ivócimborám:

üzentek-e onnan túlról, mi lesz a halál után?

Azt felelte: Ne kérdezz komám, inkább mohón igyál,

aki innen egyszer elment, örökké néma már.

71.

Hízelegjek álságosan? Az ég csak akkor szeret?

Kivet a kert engemet, ha másképpen teszek?

Csak akkor simít kezed, ha mindig térdelek?

Kérlek uram, engedd meg, hogy önmagam legyek!

72.

Megfeddnek a hit őrei, mert folyton bort iszom.

Hirdetik, hogy gonosz vére mennyei borom.

Ha így lenne - bár nem hiszem- akkor is jó vagyok,

hiszen szenvedélyesen a gonoszt pusztítom.

73.

Fura az élet: egyszer emel, máskor mélybe vet.

Olykor durván megaláz, néha gyengéden szeret.

Okát keresni fölösleges, titkok itt nincsenek,

aki mindezt méri rám, ugyanaz az egy.

74.

Gyere pajtás, igyuk vidáman éltető borunk!

Oldjuk fel e durva asztalnál gondunk és bajunk,

mielőtt agyagba döngöl minket az elmúlás,

s belőlünk formázna kancsót derék fazekasunk.

75.

A titkok fátyla mögé nem láthat emberi szem.

Ezta nagy varázslatot nem fogja értelem.

Van-e a fátylon túl is lakásunk? Én magam nem hiszem.

Jobb lesz, ha fürdőzök a borban, míg elnyel a végtelen.

76.

Kímélj jó uram, ne terheld a lelkem gyötrelemmel!

Kérlek, ne égesd szikkadó szívem, emésztő tüzeddel!

Lépteimet se mérd szigorral, még ha részegnek is tűnnek onnan,

csak jó bor nyomát követi lábam nem múló szerelemmel.

77.

Ahány bölcs volt, annyi ajtó lengett a két világ határán,

ahány próféta, annyi eszme maradt ránk apátlan, árván.

Midőn elmentek oda túlra, nyomukat lassan belepte a por,

arasznyi rés sem maradt utánuk a két világ határán.

78.

Hagyd ela könyveket, csak álmaidat zárják kalitkába!

Ne rágd a szót, hisz ő rág téged! A szavaknak mohó a szája!

Ha bárki kérne, adj, ha tudsz, a vétkes bűnökre szórj hamut,

nyújts étket, szállást, ha koldus kopog vidám kalyibádba.

79.

A mecsetbe én nem imádkozni jártam,

csupán - mert úgy illett- vitt oda a lábam.

S ha már odacipelt, nem terelt hiába,

Minden egyes misén jót komédiáztam.

80.

Rózsaillat feledteti, hogya tüskéje megdöfött.

Ha bort iszom, az sem baj, ha néha felböfög.

Várakozni, vágyakozni, hűs lombok ölén öröm,

hiszenegyszer, valamikor beérnek a gyümölcsök.

81.

Hitem és létem csak a borban pezseg,

nélküle már nem bírom el önnön testemet.

Jer barátom, szági! Korsóm bátran töltsd tele,

önts akkor is buzgón,ha nem bírok már el vele.

82.

Óh te bornemissza, tiszta lelkű ítész,

minket borivókat oly bátran elítélsz,

és becsmérled a bort is, mintha bűne volna,

pedig te is sóvárgod, csak nem vagy elég merész.

83.

Körülöttem üres kupák, rajtuk barátok ujjnyoma.

Megitták az utolsó kortyot, s elnyelte őket az út pora.

Megyek, ha hívnak, reménykedve, hogy ott is telve a kupa,

asztal körül a cimborák ülnek, s lesz nagy égi lakoma.

84.

Feneketlen gyomra van a mohó földnek…

Hányan küzdöttek ellene, és sohasem győztek.

Azt hiszed, te majd megúszod, étvágyát túléled?

Nyugodj bele barátocskám: elevenen főz meg.

85.

Mi borban fürdünk mufti, amíg te a porban.

A borbanszőlő leve lángol, s embervér a porban.

Ezek után kár is vitatkozni abban,

ki itt a vérengző és ki a halhatatlan?

86.

Mióta zeng égi tájrólcsillagok éneke,

nem termett jobb a világra, mint a szőlő leve.

És nem termett önzetlenebb kalmárt a borásznál,

amit elad jóval több, mint amit keres vele.

87.

Sohasem nyersz, ha kiegyezel a léttel,

éld meg inkább borral,mámorban, szenvedéllyel.

Mert hiszen bármit ad, végül mindent elvesz,

és lassanelhamvaszt emésztő tüzével.

88.

Boldog az, ki szárnyalva éli az időt,

Minden pillanata álom, isten szereti őt.

Tudja: addig él az álom, míg bortól frissül ő,

és ölében vigasztalja pompás szerető.

89.

Jön- e reggel számodra is? Ne vallasd az időt!

Boros kupád emeld a holdra, s dicsérd az ihletőd.

Dicsérd addig, míg teheted, ő mindig vissza jő,

még akkor is, ha téged régen elnyelt a temető.

90.

Ha pajzán hold sóvárogja az éjlány titkait,

fényével lágyan simítja buja combjait,

emeld a poharad üdvére, áldd ösztöneit,

addig vigadj, míg ízlelheted égi csókjait.

91.

Éjjel milyen délcegen nyílik a tulipán!

Kéjjel szikrázik a holdfény sudár derekán.

Bimbói vörösben égnek, új gyönyört kíván,

de elfakul a ragyogása, ha pirkad már a táj.

92.

Hányszor láthatom még szép Hold, ébredésedet?

Hányszor jön a pillanat még, hogy öleljelek?

És hányszor jön még ajándékba olyan pirkadat,

hogy amikor elbúcsúzol, utánad inthetek?

93.

Most, hogy ismét elvonszolta Ramadant, a Nap,

belestem a gerencsérhez, van-e jó agyag?

Amit láttam, istenuccse meglepett nagyon:

rakásra állt hegyén-hátán sok agyag alak.

94.

A fal mentén, a sarkokban, polcok tetején

számolatlan állt aKorsó és Agyagfazék.

Egyiküresen kongott, másik tartalmat remélt,

hallgatva a néhány zsivajgót, mit tereferél.

95.

Nyüzsgő agyaggyülekezet, mint egy furcsa kas…

Hozzám fordult egy szufi-féle: Jövevény, ki vagy?

Talán te majd elárulod, e sok-sok lom között,

melyik, aki minket formázott? Kia fazekas?

96.

Királyfőt rak kolduslábra a furfangos zsivány,

bohókás szobrok születnek ujjai nyomán.

Lesből nézem a mestert: bolondozik talán?

Derülök a nappal együtt virgonc mosolyán.

97.

Amint formálódott kezében az agyag,

égi nyelven megszólalt az elgyötört anyag:

Próbálj kímélni barátom, inkább simogass,

hajdan ember voltam én is, híres fazekas.

98.

Vissza-visszajártam hozzá lesni a kezét,

hogy formázza, gyúrja művét kérges tenyerén?

Minden egyes remeklése azt súgta felém:

talán ez az agyag halom apám volt szegény.

99.

Kajla korsó perlekedett a polc tetején:

arról, mert torznak születtem, nem tehetek én.

Gúnyoljátok ezért inkább ezt a gerencsért,

mikor csinált, kajla ösztön vezette kezét.

100.

Igen Mester, a kérdés, ím, megszületett:

Miért formázod a tálat, ha nem is szereted?

Délceg, vagy rút? Üres, teli? Mindegy neked!

Miért izzadtál meg érte, ha szemétre veted?

 

 

Mészáros Ferenc