Lassan csorog az lusta idő

ebben a fáradt őszi fényben.

Várod, hogy szóljak, feloldjalak,

de csak némán töpreng a vérem.

Várakozásod áramai

kóborolnak a szűkülő térben.

De ez is hiába: a tavaszi ábránd

hullatja lombját az elhalt mesében. .

Lesz elég erőnk, és térfogatunk

a tavaszt elérni ebben a csendben?

Lesz maradásunk szelektől verve

feltámadni a kikeletben?

Jövőbe sóhajt ez az ábránd.

Ülsz őszi fényedben, várakozva

De nem jön a szó, csak alszik árván

Lélegzetét is magába fojtva.

Bárcsak tiltakoznál vadul,

Feldúltan, villámló szemekkel!

Bárcsak sírnál, könyörögnél:

Ne menj el! Kérlek, ne hagyj el!

Ó az a büszke csend, milyen sok

ábrándnak volt már a  halála!

Ne követelj, csak kérj, ha szeretnéd!

Törd át, szakítsd fel a csökönyös gátat!

Úgy, ahogy akkor áradtál bennem,

mikor a tested elém vetetted.

Prédának, húsnak a falánk hím elé,

hisz ebben a térfogatodban szeretlek!

Kit érdekel, mit mondanak azok ott?

Én voltam te, és te voltál én!

Bezártál magadba. Suttogtad: örökre!

És én rajongva bújtam beléd.

Bezártuk magunkba, el ne szökjön,

ha már egyszer a sors megadta.

Csak nekünk, csak bennünk, csakis értünk!

Az első sarkon mégis eladtad.

Már nem fáj annyira, mint akkor fájt!

A pillanat íve megtört a gőgben.

Csorog az idő lassú gyásszal,

némán feloldódsz vele az őszben.

M.F