Már nem tudok félni,

nyugtat az ég, végtelen a tisztasága,

s bár innen néha mást látni,

az csak a káprázat csalárd világa.

Már nem tudok szólni,

ragaszkodnak fészkükhöz a szavak,

s ha nyílnak belőlük néha virágok,

illatuk, fényük belül marad.

Már nem tudok ölni,

az izmok restek a küzdelemre,

simulok inkább a láthatatlan,

mégis oly édes őselemre.

Már nem tudok gyűlölni,

a harag kiégett, elcsúsznak

rajtam a pofonok, lehullnak

lombomról a férgek.

Már nem tudok beilleszkedni,

szűkös a hely, túl nagy a zaj,

kiszorult a lélek, inkább maradok

kívül magányban, és néha

befelé mesélek.

Már nehezebb hazudni!

Fáj a bélyeg, amit a hamis

szó hátrahagy, az eleven sebek,

égetik a szívet, maradok

inkább hallgatag.