Van egy liget a két világ határán...

Vers

Négy évszak

Írta: Pi

Már levetette fehér lepleit a föld,

tétovázva, bátortalanul, szellők

borzongató simogatásában

a zsenge, zöld rügyecske

arcát a fény felé emelte,

s ömlött szerte a varázslat,

beragyogva az eget és a tájat.

 

Ahogy szokta a Nap melegét,

úgy  lett egyre bátrabb,

és szirmai úgy terültek szét,

mint tündéri pillangószárnyak

Illatát ölelte a szél, csodájára

járt hajnal harmata, és a

szerelem, ami forró lánggal ég.

 

Égett vele, hagyta, hogy sodorja,

hiszen a nappalra jön a sötét éj,

ahol a fények rejtekükbe bújnak,

s pihenni tér a forró szenvedély,

és a büszke virág, ki a fénnyel

táncolt, hervadni tölgyek árnyékába

ül, s ahogy elhullanak lombjai a

nyárnak, szirmait zárva álomba merül.

 

Nézi a rétet, ahol ő virágzott,

hogy lepi rozsdával a vén, konok idő,

hogy parázslik el a szerelem lángja,

hogy oltja fényeit az őszi eső.

Már nem rezzen össze,semmitől se

fél, emlékek illatán néha felragyog,

hóhabos paplannal borítja a tél,

álmait vigyázzák fényes csillagok.

 

 

Mészáros Ferenc

Kategória: