Ez a néhány sor Hamvas Béla emlékére születik, nem azért, mintha lenne ma szó, amelyhez nem kapcsolódna ő maga valamilyen formában, amellyel nem idéznénk akaratlanul is őt, hanem csupán azért, mert néha illik megjelölni a pillanatot, amikor nagyobb erővel van jelen, mint általában, és ez akkor is, arra az emberre is igaz, aki nem ismeri, nem olvasta…

Óvatosan kell fogalmazni, ha róla beszélünk! Egyrészt el kellene kerülni minden olyan megnyilvánulást, amely dicsőíti, miközben minden dicsőség - azóta, hogy „találkoztam” vele- az övé. Aztán lehetőleg nagyon puritán eszközöket kellene használnom, hogy a szerénytelenség, vagy az utólagos odabújás látszatát is kerüljem, miközben már réges-régen odabújtam, amilyen szerényen képes voltam erre…

Ha valaha, valakivel tudtam azonosulni, az Hamvas Béla volt! Miért? Ma már tudom a választ, és ezért mélyen hallgatok is róla. Nem volt így mindig, nem tudtam hallgatni olyankor, amikor a csendnek volt ideje. A csendet is tanulni kell, érlelni, hagyni, hogy megfakadjon és áradjon. Manapság a csend a jövő záloga! Nem a néma beletörődés, hanem az ő csendje, hiszen egy idő után már olvasni is szükségtelen Hamvas Bélát, elég elhúzódni valamely nyugodt, békés zugba, ráhangolódni.

Róla keveset tudok, általa nagyon sokat megtudtam, s amint ez a sokaság egésszé érett, ott találtam magam, egyetlen kicsiny porszemként ennek a nagy egésznek a nyugalmában, megannyi ismeretlen, mégis ismerős lélek között, a szemérmesen, mégis erővel áramló gondolat sodrában, valamiféle kesergő békésség szolidáris védettségében.

Kívül lenni, hogy belül lehessek! Ha lehet, névtelenül, jeltelenül, ahogy egy idő után a sírok jelei sem mondanak mást, minthogy volt valaki, aki élt, néha talán még létezett is, volt neve, hangja, álma, voltak jótéteményei és hibái, s bárhová ágazott is a vékony erecske, ami az életútját rajzolta, végtére is megtért a vándorlás után Sargasso nyugalmába.

No, de megélhető-e a „sargassói” béke e két végpont, a születés és elmúlás határai között?

Megérthető-e az a szükségszerűség, amely egyre csak nógat, hogy választ találjunk?

Ez a néhány sor ahhoz íródott, aki megtalálta azt a vékony mezsgyét, ahol ez a kérdés értelmezhető, ahol a „sargassói” béke megélhető!

A lényeg mindig láthatatlan, és nincs valódi neve, hiszen a szavak megalkudtak a tényekkel, s hiába emelnénk önmaguk fölé, a tériszony visszaveti őket a mélybe…

Talán akkor nem így történik, amikor csendünk írja le őket, szerény ösztöne a hálának…

Ezeket a sorokat ez a csend írta, és a szerény hála.

Mészáros Ferenc