Ha igaz az evolúció – márpedig bizonyos szempontból mindenképpen az – akkor a legjelentősebb egyedfejlődés a plankton-típusú földlakóknál tapasztalható. Itt egyszerre két, kevésbé ismert fogalom jelenik meg - plankton-típus, és földlakó – de nem szabad megrémülni, az evolúció már csak ilyen. Ha azt hitte valaki, hogy a „fejlődés” egyirányú, akkor alaposan át kell értékelnie világunkról alkotott nézeteit, tudniillik annyi irány van, amennyi csak lehet, és még annál is több, tehát végtelen a variációs lehetőség. Ezen belül – természetesen – lehet osztályozni, néhány közös jellemző alapján csoportosítani. Ennek nyomán alakult ki a földlakók, s ezen belül a plankton-típusú földlakók kasztja. Hozzáértők szerint földlakó az-az emberi formával bíró lény, amely már nem ember, hanem valamilyen új egyed. Egyesek szerint a homo sapiens mutációja, szerintem egészen más, de erre, itt, most nem térek ki. (Talán, majd máskor.)
Annyit mindenesetre tudnunk kell, hogy ők vannak többen, s az emberek egyre kevesebben. (Tudvalevő, hogy az ember az a lény, aminek látszik…)
Természetesen a földlakók között is felismerhetők szignifikáns különbségek. Ezen belül is, jellegzetes a plankton-típusú földlakó, azaz a gyökértelenségéből adódó mozgásszabadságával élni tudó típus. Ők vannak kisebbségben, mégis úgy tűnik, mintha többen lennének. Ennek oka, hogy mindig ott, és akkor képesek megjelenni nagy számban, ahova a fény esik…
Főleg a mesterséges fény.
Ez a fajta, intellektuális parazita. Fogalmakat szív fel magába, és mutál. Ez a különös emésztési procedúra zavarba ejtő eredményeket hozott: az emberek elkezdtek kételkedni saját fogalmaikban, olyan alapvető törvényszerűségekben, amelyeknek korábban nem keresték magyarázatát, mert tényként fogadták el őket. Ez a planktonizálódás első fázisa. Aki képes kétségek nélkül hinni ezekben, az alaptételekben, az megmenekült, akit legyőz a kételkedés, az óhatatlanul földlakóvá silányul, s ha kellő mozgási energiával bír, akkor hamar planktontípusúvá válhat.
A plankton-típus jellegzetessége a hatalom éhség, a mámoros vágy minden hatalmi helyzet iránt. Nem szabad irigyelni tőle, hiszen súlyos árat fizet érte. A vágyak és a mámor megélésére adott esély – legalábbis az emberi test nyújtotta lehetőségek között – korlátozott, tehát mindazon mámor és vágy, amelyet az ember harmonikusan képes kiaknázni és megélni, a plankton-típusú számára nem adatik meg.
A hazugság és igazság között mindig csak annyi a különbség, hogy az egyikük gyökértelen. Amelyik gyökérhez kötődik, kevésbé mozgásképes, helyhez van kötve, nem kell keresni, mindig ugyanott van, ahol volt…
A hazugság ebből adódóan nincs helyhez kötve. Mozgékony, alakítható és szapora. Mint a plankton: kúszik-mászik, ellep, elfed mindent, s ha úgy akarja egyik pillanatról a másikra, áttelepül oda, ahonnan felszívhatja táplálékát. A gyökerekre kúszik, azokat szívja, tépi.
Felzabálja az igazságot…
Ha igaz az evolúció…
Márpedig bizonyos értelemben igaz. Tudniillik a földlakó mégiscsak létrejött, ráadásul annak ellenére, hogy a mámorító cselekvésekre – úgymint szerelem, stb… - nem túl sok energiát tartalékol, mégis meglepően nagyszámú a szaporulata. Hegel úr bizonnyal boldogan dörzsöli tenyerét… (Erről inkább máshol, mástól, és máshogyan.)
Mint a fentiekben érzékeltettem, őkelmék számára a libidó nem más, mint a hatalom közelsége, s az orgazmus maga a hatalom.
Ily módon kijelenthetjük, hogy a plankton civilizáció nem más, mint a maszturbáció átvitele a hatalomgyakorlásba, az önkielégítés társadalmasítása.
Ez hát a plankton-civilizáció! Lótó-futó, lihegő, mindent behálózó tömeges önkielégítés.
Ha igaz az evolúció…
Márpedig bizonyos értelemben igaz! Erről egy kocsmai eszmecsere győzött meg, ahol is egyik bölcs embertársunk azt mondta: inkább él telve vízióval, mintsem egybekeljen a televízióval. Íme kérem, ez az a helyzet, amikor H úr nem dörzsöli a tenyerét. Maradtak még, vannak még… Emberek is. Mutálatlanok… telve vízióval. Meghitt, szerelmes együttlétek csöndjével. A teremtő aktusok mámorával. Szigetek, öles fák, virággal, fénnyel, derűs kék éggel…
Mészáros Ferenc