„Nem írni több, mint írni…”
(Hamvas Béla)

Igen, több, és ha szerény az ember elég, hiszen a szerénység a legnagyobb erény.

Tudod, írni nem más, mint a fényt szavakba vinni:
Árnyak hullámzását, színek végtelenjét, ahogy te látod, te érzed, ahogy rezegnek agyadban a képek, saját lényed szűrőjén idézni.
És ehhez kevés vagy! Porszem, jelentéktelen sejt, csepp! Próbálod visszatükrözni a tengert, ami visz magával, gőzeiben, hullámzó morajával, úszva a fényben, néha szivárványos tüneményben, máskor komor, viharos szélben, hullámtaréjon táncoltatva, majd mélybe sodorva, sötét rideg homályba, beoldva nyomasztó sűrű feketébe, majd ébredésen túli teremtő kékbe.

Nem írni több, és élni kevés! Megélni kell, létezni, józanság és álmok határán, íratlanul, az irdatlan mindenség hátán, nem keresve mit sugall az ész, és meghaladni végre Arisztotelészt! Megélni kell, létezni, gyűlölet szövevényéből ébredve szeretni: ez a lét! Minden más áramlás üledék, szemét, ami a mélyben kavarogva elvakít, görcsbe rángatja izmaid, s már nem is csepp vagy ebben a határtalan világban, hanem masszába gyúrt meghatározhatatlan állag.

Istent keresnél? Őrület! Nézz körül! Ez a minden a te istened! Onnan más, mint ahogy én innen látom, de az a tiéd, ez pedig az én világom, az a te meséd lesz, ez itt az enyém, így ez a mindenség egy meseszövevény, amit néha megírtak, de többnyire nem. Néha törvénybe iktatták, de többnyire nem. De mit ér a törvény, ha felmérhetetlen az örvény? Terelni háborgó elemeket, megírni az örvényben hol a helyed, amikor minden pillanatban újabb pontján táncolsz a katlannak? Nem írni több! Ez a belátás a lényeg! A többi csupán betűk, álmok, néha délibábos homályok halmaza, buborék a szövevényben.

Nem írni több! Otthonra lelni! Ez a titkok titka! A lelked a szövevény eredője, nem rideg kalitka, ahol a mindenség ösztöne sóvárogja a fényt, szerelmet, s amíg nincs nyitva, élteti a reményt. Meglelni, ahol azt mondod, ez a haza, ahol otthon érzed magad. Otthon, haza… Haza csak ott van, ahol ölel a szeretet! Ott van a hon! Ott ahol a tenger hiába borong, tör-zúz dühös őrülettel, s féktelen erővel hiába ostromol, otthon a béke van, a szerelem: erősebb, mint a pokol! Ahol a természet téged ölel, ahol érted kel hajnalban a Nap, ahol a szavak versekben nyílnak: ott a van a haza, ott vagy önmagad.

„Nem írni több mint írni…” És ha mégis írnál, ne feledd: magadnak írj, hogy emlékezhess, sohase másnak. Sohase képzeld, hogy több vagy másnál, hiszen te is más vagy, máshogy, máshonnan látva a mindent, mert amint elhiszed, hogy tiéd az egész igazsága, nem leszel sem jobb, sem több mint a massza, ami folyton önmagát dagasztja. Önmagát dagasztva csupán a súlya nőhet a lénynek, végül már önnön terhe húzza, egyre mélyebbre, ahová a fények sem érnek, és felfalják a férgek.
Nem írni, nem ragyogni, nem nőni nagyra, hogy látszhass, hiszen aki látszani akar, az önmaga is látszat… Játssz! Mesét, szerelmet, tartsd életben a lángod, s kinyílik az időben a lényed, mint tavaszi lombon a virágok.

Mészáros Ferenc