Van egy liget a két világ határán...

Vers

A te sebeidből vérzek

Írta: Pi

(József Attilához)

 

Megmartál, eleven seb vagy bennem! 

Nem vádollak, csak csendesen eszmélek:

Én is a te sebeidből vérzek!

Nem tudtam, mi éget?

Miért szorít fojtva, fájdalommal a szavad?

Nem értettem, miért nincs bocsánat?

Ha férfi a férfi, miért csak magányos állat?

 

Csendes az eszmélés, a sebek égnek a tűzben.

Üvöltenék, de nem jön a hang, csak a sejtjeim hevülnek,

és egyre csak nyílnak, nagy sötét mélységek !

A szavak mélyükön ülnek! Nincs semmi, ami vértelen!

Belém martál és kísér a véred, néha fáj is

és néha, bevallom, félek…

 

Nem tőled! Ó dehogy! A te kezed markol

az üres szívbe, de úgy hogy nyugtat, simogat!

Körmeid vájnak utat bennem,

és én óhajtom ezt az utat, ahogy vágyja minden,

ami emberi, sebzett, és keresi holtig a szerelmet!

Nem tőled félek, nem a sebektől, csak a bennrekedt szavaktól!

Velük telnek ma a vermek!

 

Már átáztak a kötések, piros foltokban,

mint a virágok nyílnak sebeid. Lassan eszmélek…

Minden, amit áthozott az idő ezekben a sebekben éget.

És nincs új, csak a hasogató valóság:

Jónak maradni, férfi módra! Nincs ennél fájdalmasabb,

nincs ennél kínzóbb kórság, és gyógyíthatatlanabb átok,

hisz vérrel nyílnak ma is a virágok…

 

Én is a te sebeidből vérzek, mint oly sok más

magányos hím, aki kószál ebben a nagy zűrben.

Nem üvölteni, még ha nagyon fáj is,

csak menni tovább, kaparni tíz körömmel,

éhezve, konok akarattal!

S ha serken a vér, nem fedni el a tapasszal!

Hagyni, hogy hulljon a száraz földre,

és nem lesni, mi nő ki belőle!

 

Belém martál, eleven seb vagy bennem!

Nem fáj, csak lüktet és éget…

Tudom, mondanád: legyek merészebb,

ne féljek semmitől, senkitől, és ne is kérjek,

sem kegyelmet, sem kenyeret, se rangot!

Maradjak égve, sebeidben, feloldva,

elevenen, lobogó szívvel a vérben…

 

És vérzek a miatt is, hogy ne repedjenek foszlányos

ronggyá az erek, s ha asszony öle hív, ne az ész gyújtson

bennem újabb tüzeket, hanem ez a vér!

Ez, ami a sebekből permetez, mindig frissen, erővel!

Csak ő képes vegyülni a nővel!

Záporral oltva, amit a felhők már nem bírnak

az égben megtartani…

 

És vérzek véreddel, ahogy az acsarkodó agyarakat látom,

szikrázva, fenekedve, torok ütőereire éhes gyomorral!

Ezeréves átok fogvacogtató csattogása, nem tudott

kihalni a korral, cipeljük, mint a végzetet!

Ezt megélni itt épp ésszel nem lehet, csak a csend

dohogó, kesergő ölében, ahol már csak a bátrak

ülnek, s békülnek önmagukkal.

 

Belém martál, eleven seb vagy bennem!

Nem vád ez, csak állapot, egyre gyengébb

ebben a ritkuló térben.

Én is a te sebeidet vérzem, s míg az érdem

feloldódott az érdek, bűzlő mocsarában,

a te érfalaidnak vetem a hátam! 

Ott az én hazám, ott az én házam!

Kategória: