Van egy liget a két világ határán...

Esszé

52 levél

Írta: Pi

A Nagy Életév

Hagyaték a fiúnak

 

 

Ajánlás

 

Ötvenkettő! Mágikus szám! Ennyi hétből rakódik ki egy esztendő, s mikor ezeket a leveleket elkezdtem írni magam is 52 esztendős vagyok, ami úgy is értelmezhető, hogy egy nagy életév van mögöttem. Egy nagy életév, amelynek minden hete, egy-egy tavasz kikeleti ébredése, egy-egy nyár, lángoló fakadása, egy-egy ősz bölcs beletörődése, és egy-egy tél bágyadt reménykedése, amelyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, összerakva egy lényt, aki néha képes volt emberi lenni, de az is előfordult, hogy nem ütötte meg azt a szintet, hogy ezt a minősítést kiérdemelje.

 

Visszatekintve ötvenkét pillanat, néhol homályba vesző időszakokkal, máskor csillogóan tiszta emlékekkel.

 

Kizárólag számodra íródik mindez, hiszen már csupán te vagy, akinek bármilyen elszámolással tartozom. Nem kérem tőled, hogy megértsd, azt sem várom el, hogy azonosulj vele, csupán annyit kérek, hogy figyelmesen olvasd, betűről-betűre, aztán azt teszed vele, amit jónak látsz!

 

1. levél

 

A Nagy Életév vége határkő. Jól látható, elkerülhetetlenül kényszerít a választásra. Mindenkinek ki van tűzve, de vannak, akik észre sem veszik, úgy mennek el mellette, mások érzékelik, de nem tudják pontosan mit, egyesek tudják és fejvesztetten menekülnek a hatása elől, míg kevesek meghozzák a döntést és átlépnek abba a világba, amely az új, második nagy életév első stációja.

Amint a mag megfakad, beleoldódik a megnyíló sejtbe, az a pillanat a kezdet, annak a pillanatnak a minősége határozza meg lényünk lényegét, karakterünket, viszonyunkat a világhoz, a közösséghez, s mindenhez, amihez a születés után viszonyulnunk kell.

Ez a pillanat a teremtésé, annak az állapotnak a minősége, ahogy a nő és férfi megélik.

Ez az aktus az ember isteni megnyilvánulása: életet képes teremteni vele. Életet, amely olyan lesz pontosan, amilyen a teremtés hangulata, mélysége, magassága.

Mert milyen is a teremtmény, ha a számítás, a szorongás, az erőszak, a közöny, az önfeladás, vagy más, ebben a körben idegen hatások is befolyásolják azt a pillanatot, amelyben a nemzése zajlik?

És milyen lehet annak a ritka lénynek sorsa manapság, aki a teljességben fogant, abban a térben, ahol az idegen hatások elhaltak, és csupán a nő és férfi teremtésösztöne érvényesült: a test, lélek, szellem szentháromsága, harmóniában, hatalmas energiákkal kiegészülve?

Jézus ilyen volt, s az ő sorsa, viszonya a környezethez demonstrálja, milyen élet vár arra, aki a teljességben fogant.

Hiszen ma is vannak jézusok! Igaz, kevesen, és egyre kevesebben, de egyetlen ilyen lény is elegendő ahhoz, hogy a tiszta teremtés magját tovább adja.

Az első Nagy Életév a próbatétel, hogy képes vagy-e megőrizni ezt a szentséget, képes vagy-e levetni magadról az óhatatlanul felrakódó szennyeződéseket, le tudod-e gyűrni a csonkító, mételyező hatások erejét?

Amennyiben sikerül, tisztán, csillámló lélekkel léphetsz át a következő Nagy Életévbe, amely már egy másik út, nem a halál a vége, nem a leépült, megtört létezés a formája, hanem a megvilágosodott elme diadalmenete.

Ötvenkét év, ötvenkét nagyhét. Én ezt már megéltem, s csak a vége táján tisztult le bennem, miért vagyok más, miért nincs képességem beoldódni ebbe a ködös, zavaros, hamis világba.

Bevallom neked: próbáltam, akartam megfelelni az elvárásoknak, de belül, valami nem hagyta, és az időm javarészét annak szenteltem, annak a görcsös szenvedélynek, hogy ezt a valamit eltávolítsam, megszabaduljak tőle. Voltak idők, amikor úgy éreztem, sikerült, de abban a pillanatban ismét felbukkant, és mindig erősebben, tisztábban, mint annak előtte.

Ő szelektált bennem, akkor is, ha nem tudtam róla! Ő terelt, ha jó volt az irány, és rugdalt, ha eltévelyedtem.

Visszanézek az időben, az első Nagy Életév homályos, zavaros, tisztátalan útján, és megdöbbentően kevés fényt idéz fel az emlékezet.

Az iskolából szinte semmi sem maradt bennem. Már az arcok, tekintetek is ködbe vesztek, s csak néhány foszlány emlékeztet arra, hogy tudást kívántak adni nekem. Tudást, amely ahhoz kellett volna, hogy az élet praktikus, profán elvárásainak megfeleljek. Tudományt próbáltak beoltani, de csak a felszínre kenték, nem volt meg benne a beoldódás képessége. Meg kellett felelni, s én úgy-ahogy meg is feleltem, de amint ezt a tényt rögzítették, az első fuvallatra levált rólam a felrakott réteg.

Tudás és ismeret nem azonos fogalmak. Az egyik adottság, míg a másik lehetőség és torz az a struktúra, amely az ebből a tényből adódó harmóniát nem veszi figyelembe.

Ha én dönthetnék róla, tanítani csak olyan embereket engednék, akik a teremtés teljességében fogantak, hiszen ők, csakis ők birtokolják azt a kultuszt, amellyel a mélységek is elérhetők, amellyel veleszületett tudásnak megfelelően, annak irányultságához és mértékéhez megfelelően juttatják el az ismereteket. Ekkor az oktatás nem csupán a felszínre kent látszat, hanem alkotó lehetőség.

Nincs nagyobb merénylet és bűn, mint a gyermeket olyan emberek kezére adni, akik nem bírnak azzal a képességgel, amely ehhez szükséges, nem ismerik a csatornákat, ahol az bejuttatható, és nincs meg bennük az energia sem, amellyel elég mélyre ültethetnék a magot! Nincs súlyosabb bűn, mint azt rögzíteni a szűz, gyermeki elmében, hogy elég a látszatnak megfelelni, elég a hatás! Márpedig, aki ezt rögzíti, az bizonyítja, hogy nincs a mag birtokában, nem rendelkezik a lélek teremtőerejével, és csatornával ahhoz, hogy a szellem üzenetét közvetítse.

Hiszen ebben az életfázisban még pótolható, kiegészíthető az emberi lény azzal, ami a fogantatása során nem volt jelen! A lélek és szellem képes pótolni mindazt, ami hiányzik a teljességhez.

Mégis feloldozom most ezeket az embereket a vádak alól. Feloldozom, mert amennyiben nem, önmagammal szemben is igazságtalan leszek. Ők is részei az útnak, ők is segítettek abban, hogy a Nagy Életévemet mind sokszínűbben, mind tartalmasabban, a lehető legtöbb próbatételen át élhessem meg.

 A gyermekkorom ily módon néhány pajtás kedves barátsága, a nyári, nagyszülőknél töltött hetek felszabadult csibészkedéseié, és a könyvek ábránderősítő varázslatáé voltak.

 

Ültem a sarokban a hokedlin, anyám a tűzhely körül szorgoskodott, hiszen négy éhes gyermek feneketlen vágyait kellett nap, mint nap kielégítenie. Én eközben az indiánokkal portyáztam a végtelen prérin, bölényre vadászva, küzdve a terjeszkedő, mindent feldúló gyarmatosító gonoszság ellen.

Képzeletben tolldíszt viseltem, s a tűz mellett kuporogva finom medvetalp pecsenyéből falatoztam. Winethou voltam, a tisztalelkű, nemes indián.

Faltam a könyveket, akkor még nem tudtam, miért?

A szavak között vitt a valódi utam, az álomillatú varázslatos világban, fölötte a mindenségnek.

 

 

2. levél

 

A könyvek titka üzenet, kizárólag számodra. Egyéni, nincs általános érvénye. Mindenki megkapja, de sohasem ugyanazt, mint a másik és nem ugyanott, mint a másik. Keresni kell, néha egy életen át. Vannak köztes állomások, ahol szűkül a keresés köre, vannak érintések, amelyek terelnek felé, de a ráismerés a te felelősséged. Az üzenet a te mítoszod megfejtése, s ha megfejtetted megérted mindazt, ami történt veled, és elfogadod mindazt, ami történni fog.

A könyvekbe rejtették a titkodat, s mindezt úgy tették, hogy nem tudtak rólad, nem is sejtették, hogy egyetlen feladatuk az életben, segíteni valakit ahhoz, hogy megtalálja saját üzenetét, egyetlen cseppet ebben a mérhetetlen óceánban.

Nem tudatosan keresed, az ösztöneid hajtanak felé, éppúgy ahogy a zenének átengeded magad és úszol vele, benne, ismeretlen mégis oly ismerős, leírhatatlan közegben. Még akkor is, ha a lábad ebben az ingoványos életben tapos, még akkor is képes vagy ráhangolódni erre az élményre, s ahogy az idő telik, úgy tudod a két létezési állapotot összehangolni, úgy tudod az üzenet egyre tisztábban hallható és egyre nagyobb magasságokba emelő hangjait megtartani önmagadban. Még akkor is, ha közben sajog a tested, tépáznak az ördögi erők.

Az én üzenetem a megbékélés!

Nem tudom, a tiéd mi lesz, de ezt én most átörökítem feléd, hiszen te viszed tovább az én magomat.

Idővel te is meg fogsz békélni! Megtanulod, kívülről nézni a háborodott acsarkodást, a megosztó gyűlölködést, az örökös értelmetlen csatározásokat. Csak azt teheted ellenük, hogy nem csatlakozol, nem birkózol, nem ütsz vissza, még akkor sem, ha minden indulatod minden sejted bosszúért kiált!

Megbékélni, mert ami van, nem véletlenül van! Így kell lennie! A létezés folyamat, a természet nagy varázslata, mindent létrehoz, és mindent eltékozol. Bőkezű, de könyörtelen!

Hagyja, hogy alga lepje el a csillogó tavakat, majd egy idő után elpusztítja őket. Engedi, hogy folyondár fojtogassa a fák törzseit, majd elszikkasztja őket. Máskor sáskákat szaporít, s

falánk felhőjük letarolja mindazt, amit évszázadokon komponált. Mindig újjá éled, mindig marad egyetlen mag, amelyből frissen-üdén felvirágzik.

A tavak békések, megbékéltek, ahogy a fák, a virágok.

Az ember békétlen, s miközben rettegi önnön elmúlását, csatázik, nehogy túléljék őt a többiek, s ehhez a gigászi, reménytelen küzdelméhez nem talál visszaigazolást a természettől, a bőkezű, de könyörtelen szervezőtől, ezért őt magát akarja uralni, s ehhez nagyon kevés!

Ezt a békétlen sohasem fogja belátni! Csatlakozik a sáskákhoz, hogy túlélhessen, ráalgásodik a tiszta felületekre, hogy fölötte érezhesse magát, és letépi a virágot, hogy álcázza békétlenségét.

Mennyi teória, magyarázat, elmélet született a békétlenség álcázására? Mennyi balga kísérlet, hogy megtanítsa a módszereket! Mind-mind belehalt önmagába.

Isten fölé másik istent álmodtak, trónra ültették és alávetették magukat, miközben a nagy szervező rezzenéstelen nyugalommal őrizte a csodálatos összhangot, amely mindezt, ami körülöttünk éled, táncol, ragyog, virágzik egyetlen nagy monumentális harmóniában egyesítette.

Csak az ember békétlenkedik, az ő hangja disszonáns, s emiatt lassan kirekesztődik ebből a mennyei zenekarból, s már az ordítása, fájdalmas sikolya sem hallik.

Valahol, ebben a zavaros Bábelben, ott lapul egy üzenet, egyetlen hang, a te hangod! Csak általad képes megszólalni, s ha megtalálod magába fogad a zenekar, ott leszel közöttük, felszabadultan, mámoros örömmel.

Keresd a hangod még akkor is, ha rád települ az alga, fojtogat a folyondár, sáskák falják a lombodat. Keresd kérlelhetetlenül, de mindig a megbékélés ösztönétől vezetve.

A Nagy Életév az üzenet fellelésének, a hang felismerésének, és az első hangolódásnak az időszaka.

Én már ismerem a saját hangomat, s néha már el is engedem! Hátborzongatóan felemelő a játék ebben a zenekarban.

 

3. levél

 

Talán már érted, mostanság miért szeretek egyedül lenni? Nem vagyok magányos, csak készülök az előadásra, arra a koncertre, amit az én megtérésemre, az én hangommal kiegészülve tart a nagy zenekar. Nem! Nem megyek el innen! Itt leszek továbbra is veled, csak egy másik Nagy Életév összhangjában. Maradhatnék itt is, de azzal a sáskák prédájává, a folyondár fojtásában elfulladó szerencsétlenné sorvadnék, végleg elveszve az ember ködös ájultságának, hazug világképeinek mocsarában.

Az üzenet, a hang az volt, hogy békéljek meg, s a béke helye a zenekar, a hang, amelynek zengenie kell, hogy az alga, a folyondár és minden halálos ölelés elgyengüljön, s felcsillanhasson ismét a tó, rámosolyogva a Napra.

Talán már érzed? Hiszem, hogy nem mindent, mert te még az utad elején jársz, a Nagy Életév első, néha még szeplőtlen tisztaságú tájain, s a békétlenség még csupán apró, profán dolgok felé nyilvánul meg.

Még meg kell élned, a saját mag elvetésének mámorát, az általad serkentett élet kiáradását, s mindazt a feszültséget, amely a titok keresése és a megfelelés fojtása között vibrál, és meg kell tapasztalnod a Nőt!

Az Igazság nőnemű – Sophia-  a férfi kötelezettsége, hogy képes legyen azonosítani és úgy bánni vele, ahogy a nővel illik: gyengéden, udvariasan, előzékenyen és óvó gondoskodással, hiszen csak akkor tekinthető férfinak, ha képes ezt belátni és ebben feloldódni.

Nem férfi az, aki hazudik, csupán egy hím és a férfivá érés egyetlen útja a nő azonosítása és szolgálata.

Minden férfi hím, de nem minden hím férfi…

Ha „birtokolni” akarod az igazságot, oldódj fel a nőben.

Amennyiben a nő maga az igazság és valóban a női minőséget vágyik megélni, akkor nem tehet mást, mint aláveti magát a férfinak, engedni, hogy feloldódjon benne…

Minden nőstény nőnemű, de nem minden nőstény nő…

 

A nő sohasem volt még oly távol küldetésétől, lényétől, mint napjainkban. De ez ne csapjon be! Látszatra távolodó csak, de a valóságban egyre közelebb kerül önmagához.

Az emberi lét minősége mindig azzal mérhető, hogy a nő milyen messze van önmagától, s annál messzebb van, minél silányabb a hím!

A nő az anya, az anyag forrása! Benne veted el a magot, s csak belőle képes kiáradni az élet.

Olyan lesz az élet, amilyen minőségű a magvetés. A minőségért a férfi felel!

A nő nagy szabad térfogatokkal bír, s ahhoz, hogy megtermékenyüljön ezt a szabad térfogatot kell megnyitnod, és a legteljesebb mértékben kitöltened.

A nő képes megnyílni az erőszaknak engedve, az érdekeinek alávetetten, de legjobban, legteljesebben annak a hangnak, amelyet minden férfinak be kell azonosítania egyszer! Annak a hangnak, amiről meséltem neked, hiszen a szerelemben ez a hang jelen van! Nem tudod még azonosítani, nem vagy képes uralni, de a nőt csak vele tudod a teljességhez megnyitni, hiszen a nőnek ez a szellem kell ahhoz, hogy a legtökéletesebb életet legyen képes világra hozni, és a nő ebben a pillanatban képes megtérni nőiségéhez.

Aki nem így nemződik, az hibás, beteg, hangtalan marad, s úszik a vízen, mint az alga, tekeredik a fák törzsén, mint a folyondár, és szaporulata sáska minőségű lesz.

Sohase vesd el a magot az olyan nőben, aki nem vágyja megélni nőiségét, nem képes ráhangolódni a szellem üzenetére, mert az-az aktus nem teremtés lesz, hanem torzó, amiből csak torz születhet!

Addig ne termékenyíts, amíg nem érzed, hogy visszarezeg a hang! Csak akkor képes visszarezegni, ha az egész térfogat, amit a nő kínál, megtelik vele!

 

Hiszem, hogy az emberi világ zavarodottságát éppen az okozza, hogy túlzottan sok torzó jött a világra, s ebben nem csupán a nő felelős, hanem a hím is, aki nem volt képes férfivá emelkedni, s nem hangolta át kellőképpen a nőt a létező legmagasabb-rendű emberi megnyilvánuláshoz, az élet teremtésének élményéhez.

Így lehetséges az, hogy az emberi közösség szerveződésében ez az aktus valahová a szexus szintjére, az ágyék mélységébe süllyedt, ahol már a szívnek sincs valódi hatása, nem is beszélve a szellem befolyásáról!

Nézd meg a jogrendeket, a vallásokat, a különböző teóriákat!  Hová helyezik ezt a csodát saját rendszerükben? Minek minősítik, hogyan határozzák meg a nőt, a Napot, akiből az élet árad?

Látni fogod, hogy minden közösségszerveződés hamis, és a torzó ösztöneiből sarjadt.

Ezért is kell megtalálni a hangot annak, aki a teljességben teremtődött, hiszen az a hang, akkor, abban a pillanatban jelen volt, akkor született, és része, alkotója, kiegészítője a nagy zenekari műnek.

Minden valódi Férfi filozófus, az igazság, a nő elkötelezett híve. A filozófia nem tudomány, hanem a férfi azonosítója!

 

4. levél

 

A torzó, alga, folyondár választja le az emberi közösséget a természetről. Nem tehet róla, hiányzik a kapcsolata hozzá, nem kapta meg a saját hangját, nem a teremtés teljességében nemződött, csak az ágyék szintjén. És az ágyék szintjén csak a gyomor, a belek, az anyag kiválasztó szervei, és a nemzőszervek léteznek.

Valaha egyszer egyetlen nő megnyílt az erőszaknak, és a mag meg is fakadt, de nem a férfi magját fogadta be, hanem olyan hímét, amelynek nem volt hangja. Ebben a pillanatban kezdődött az emberi közösség leválása a természetről. Ekkor kezdődött maga a történelem, amely nem más, mint az emberi közösség fokozódó elszakadása a valóságtól, a természettől.

Ahogy szaporodott a torzó, úgy szélesedett és mélyült a szakadék.

Ma a torzó van hatalmon, s így van ez már nagyon régen.

Herakleitosz állítólag elátkozta Homéroszt, mert a torzót emelte a hős szintjére, tehát a hangtalan hímet a férfi trónjára.

Érted? Nem csak a nő van kiszorítva a létezési teréből, hanem a férfi is! És a Nagy Életút nem más, mint a férfi hazatalálása!

És azt is hidd el, csak a hangnak van hatalma! Minden más csak takargatása, üldözése, kirekesztése ennek a ténynek.

Bármely hím, aki ma az emberi közösségben a torzó befolyását erősíti, maga is torzó!

 

És óvakodj a művészektől!

Azoktól, akik nyíltan hirdetik, hirdettetik magukról! Ők is torzók!

Különösen a ripacsok, akik szerepet játszók, a színpad bohócai!

Látnod kell, hogy többen vannak a színpadon, mint a nézőtéren, és egyre többen lesznek, hiszen a természetről leszakadt egyetlen létezési tere az önmaga által eszkábált pódium, és aki felkapaszkodik oda, óhatatlanul torzóvá silányul.

Ó istenem, mennyien alkudtak meg a silány ripacskodásban, pedig volt hangjuk, nem is akármilyen!

Az igazi művészt arról ismered meg, hogy fölötte létezik ennek a közegnek, más síkban, mindig a fény ölelésében, s árnyéka a fénynek a sziluettje.

 

5. levél

 

A torzó túlélésének egyetlen esélye, ha korrumpálja a hangot birtoklókat. Még cifra színpadot is ácsol számukra, és saját zenekart enged alapítani, hogy a hamis hangokat elfedhesse. A többség megbukott ezen a próbán, és hiába kacsintott huncutkodva, a lényegét elveszítette, mert áruba bocsátotta.

Vigyázz, sok a művirág, s az a lomb, ami annak látszik csak szánalmas hamisítvány.

 

És óvakodj azoktól is, akik a szellemi kapcsolódásukat hirdetik, gyógyító erőket tulajdonítanak maguknak, spirituális energiák közvetítésére felhatalmazottnak tartják önmagukat! Az egy másik színpad, és másfajta torzó, de éppúgy veszedelmes, mert hatalmat akar fölötted!

Emlékezz a mesére! A táltos a látszatra legelesettebb, keshedt, rozzant lény volt! A mese bölcs, a legtisztább tanításokat hordozza! A táltost nem a ragyogó, felékesített paripák között találod, hanem a háttérben szerényen meghúzódó, sokszor már-már jelentéktelennek tűnő lényben.

 

Jegyezd meg! Fölötted nincs hatalom, csak egy karmester, a nagy komponista, aki a hangodat meghatározta, és sohasem fog arra kényszeríteni, hogy játssz is a zenekarában, csak a lehetőségét kínálja fel.

 

Rajta kívül senki nem tud hozzásegíteni az üzenet megfejtéséhez.

Az első Nagy Életév feladata megkeresni azokat, akik nem torzók, nem táncoltak bohóckodva

a színpadon, és megtalálták a hangot.

Én először zenét hallgatva éreztem, hogy felismertem valakit! Nem írom le a nevét, mert azzal túlzottan befolyásolnálak.

Aztán egy pusztai ember verseit olvasgatva szembesültem a hang emberével, s miután tanulmányoztam életútját meggyőződtem róla, hogy jól éreztem.

Aztán érkezett két bölcs. Mindkettő más és más környezetből, más és más hangsúlyokkal, de elementáris erejű hanggal megáldva…

Ők, akik eltökéltek voltak.

Találtam még kutatgatásaim során másokra, akik vágyták a hang birtoklását, de fura módon a torzó és a férfi között, valamiféle köztes állapotban, fuldokolva léteztek, az egyiktől undorodva, míg a másik oldal felé vágyakozva, elhaló, rekedtes hanggal. Ők azok, akiknek nem volt türelme megélni az első Nagy Évet.

Aztán találkoztam nőkkel, akik rettegtek megnyílni, mert a színpad vonzóbb volt számukra, és találkoztam olyanokkal, aki lekésték a megnyílás pillanatát. Azóta is üresen tátongó térfogatokkal lebegnek a két világ határán.

A legfontosabb találkozása életemnek te voltál! Ez az élmény meghaladja a szavak mértékét, csak zenéje van, s ez a zene többet segített nekem a Nagy Életév megélésében, mint bármi, bárki.

 

 

6.levél.

 

Luridus és Moralisa

 

A tér határtalan, és akik mégis határokat szabnak, azok elvesznek, megsemmisülnek benne.

A hang, amiről az előbb meséltem neked, ennek a határtalannak a megfelelője, hiszen egy vele, nem vész el benne, hanem alkotója, minőségének meghatározója.

Az értelemmel fel nem foghatod, hiszen maga az értelem nem határtalan, hanem véges és erőszakos, mert mindent a saját határai közé zsúfoltan akar megélni, ezért a hang is idegen számára. Ő Luridus a hím, aki csak a lét horizontális síkjában létezik, aki számára a nő nem a teremtés fészke, hanem birtok, szaporodásának táptalaja, esetleg ékítő eleme egyre zsúfoltabb lélekketrecének.

Ennek a lélekketrecnek morálból vannak a rácsai, s benne a nő, mint egy rab már nem Mona Lisa áradó, határtalan mítosza, hanem a láncra vert ábránd, a fékezett képzelet, és a lefokozott álom szimbóluma.

Az újkori ember prototípusa Luridus és Moralisa nászából sarjadt, és ha lázad, sohasem a ketrec ellen, hanem annak formája, kiterjedése, helye, és belső struktúrája ellen teszi.

A lényeget nem meri érinteni, mert lénye e furcsa nász alapján determinált! Menthetetlen, ezért agresszív, sértett, irigy és gyűlölködő!

Mindent gyűlöl, ami a ketrecen túli létezést hordozza magán, ezért szabályokat alkot annak korlátozására! Tiltja! Ez a néha groteszk ellentmondás uralja lényét: a számára nem létező, a láthatatlan ellen hadakozik életen át, s esélye sincs, hogy sikere legyen.

Nézz körül! Mindenhol háború, s a nagy tolongásban egyre mélyebbre kerül az a tér, ahol ez az ádáz ütközet zajlik…

Maradj kívül, még akkor is, ha ezernyi kéz cibálna is a ketrec rácsai mögé!

Te nem lehetsz Luridus! A te párod Mona Lisa! Keresd meg és engedd, hogy vállára emeljen a határtalan!

Nem lehetsz Luridus, de az értelem éppúgy alkotód, éppúgy eleme lényednek, mint az a hang, amely sajátod. Sohase rendeld az értelmet a hangod fölé és ezzel megmenekülsz a luridusi léttől!

Olvasd a könyveket és látni fogod, hogy vált a férfi Luridussá, és hogyan silányította Moralisává a teremtés fészkét!

Ismerd meg, amennyire lehet, és képes vagy rá, és élj is át mindent, ami a tűrésedet, a fájdalomküszöbödet is kikezdi! A teljesség mértékében mérd magad, s ehhez az ihletet mindig a hangtól vedd.

Néha fájni fog, de az út, hová eljutsz, kárpótol minden fájdalomért.

Vannak látható, de már behegedt sebeim, és láthatatlanok. A Nagy Életév jelzései. Az úton néha csúszva kellett haladnom, máskor vadaktól űzve, felsértett lélekkel, de ahogy vitt előre a konok dac, úgy emelkedhettem egyre feljebb és feljebb, úgy egyenesedhettem ki egyre jobban.

Amikor szálfa egyenesen áll az ember, akkor a fényben létezik, a fény alkotója, feje, szelleme közelebb van az éghez, és csak talpa érinti a látható világot. Ennyi a felület, amellyel ide kell kapcsolódnod, ilyen mértékig kell kötődnöd Luridushoz, a többit add át a határtalannak.

 

 

 

7. levél

 

A Nagy Életév itt lezárul. Ötvenkét pillanata ötvenkét regény, ötvenkét szerelem és ötvenkét halál…

A zenekar már játszik, s a nagy mindenség hangjaiba beleoldódik egy újabb. Úgy teszi, hogy attól másabb lesz az egész, mégis úgy tűnik majd, hogy változatlan… a fül nem képes érzékelni ezt az árnyalatnyi módosulást, de a lélek rezgése igen, s ennek a léleknek a rezgését a te létezésed is segítette!

 

Az ötvenkettedik szikla gördül le immáron. A nagy mindenség számára ez csupán egyetlen porszem, vagy talán még annyi sem. Amint legördül a lélek könnyül, de furcsa módon a test nehezebbé válik.

 

 

 

 

 

Ötvenkét súlyos kő ötvenkét évem,

Néha cipeltem, néha vitt magával

Volt benne szerelem, csók és édes ábránd,

Máskor pörölt az egész világgal.

 

Az ötvenkettedik! Még innen a túlról,

de közelebb minden szívdobbanással,

és ha az összegző  emlékezés hagyja,

bánat és öröm megférnek egymással.

 

Ez a dal az utolsó, emlékező üzenet oda, ahonnan immár kilépek… Itt leszek, talpammal érintve ezt a világot, láthatsz, érezhetsz, odabújhatsz, ha menedékre vágysz, de már nem vagyok képes visszavenni a kövek egyikét sem, megmaradnak útjelzőnek. Ha visszanézek, látom őket: a ketrec egy-egy szétfeszített rácsszeme jelzi, hogy jártam ott! Ha követed az általuk jelölt ösvényt hozzám találsz! Itt vagyok a Nagy Kórusban, van hely mellettem, mögöttem, felettem, és van benne hely a te hangodnak is.

 

 

Mészáros Ferenc

Kategória: